Minden egy téli napon kezdődött, mikor alanyunk arra lett figyelmes, hogy széklete vért tartalmaz. Ezzel a problémával kereste fel kezelő orvosát, aki azonnali hatállyal utalta be a legközelebbi kórház belgyógyászati osztályára.
Itt miután elvégezték a szükséges vizsgálatokat kiderült egy elhanyagolt és nem tudott cukorbetegség, ami azonnali kezelésre szorult. Továbbá a legszörnyűbb és legfélelmetesebb betegséget diagnosztizálták azt, amit ha valaki akárcsak meg hall megdobban a szíve, ez nem volt más, mint hogy gyomrán polip nőtt. Ahhoz, hogy kiderítsék a daganat jó vagy rossz indulatú szövetmintát vettek, minek az eredménye pár napon belül meg is érkezett. Sajnos rossz hírrel szolgált a kezelő orvos és amilyen hamar csak lehetett átszállították a megyei kórházba. Ebben az intézményben azonban nem fogadták, illetve nem vállalták a roppant kockázatos műtétet betegünk jelentős túlsúlya miatt.
A szerencse az,hogy több kórház is rendelkezésre áll így egy másikban bár valóban rizikós volt a beavatkozás elvégezték, s végeredményként ki kellett venni teljes egészében gyomrát és nyelő csövének minimális részét. Döbbenet volt az egész, hisz el sem tudtuk képzelni mi lesz ezután? Hogyan lehet így élni?
Aztán következett egy nagyon hosszú és kemény időszak az intenzív osztályon. Ezen idő alatt az orvos elmondta, pontosan mi is történt a műtőben az eltávolítás után. Az eset nem egyedi bár szerencsére ritka, és ezentúl gyomor helyett a vékonybelet és nyelőcsövet vezették egybe.
Az itt eltöltött időszak egy örökké valóságnak tűnt.
Elsőre sokkolt az a látvány, ami a kórterem falai között fogadott. Rettenetes volt látni azokat a betegeket, akik közül néhányan élet halál között lebegtek. Sokszor kapott el a síró görcs, mikor szem és fültanúja voltam egy egy már visszafordíthatatlan folyamatnak. Az érzést csak fokozta a kötelező köpeny, lábzsák és szájmaszk viselete.
Visszatérve a mi betegünkhöz a lábadozás sokkal keményebbnek bizonyult, mint azt valaha is el tudtuk képzelni. A majd mindennapos látogatások, törődések néha kevésnek bizonyultak. Szívfacsaró élmény volt azt látni, hogy egy hozzád közel álló személy reményét vesztve hagyja el magát és szó szerint
Az intenzíven eltöltött hosszú hetek alatt sajnos felléptek az ilyenkor gyakran jelentkező influenza és megfázásos megbetegedések is. De szerencsére sikeresen túl jutottunk rajta és nem volt hiába való a sok látogatás a rengeteg pozitív energia és lelket melengető szeretet átadása.
Miután stabilizálódott és rendbejött az állapota olyannyira, hogy át helyezhetik normál osztályra, egyszerre kapott életerőre páciensünk és az őt támogató rokonok és családtagok is.
Bár még csak az út közepénél tartottunk mégis reményekkel telve folytattuk a viziteket és öntöttük a lelket hősünkbe.
Hogy itt se legyen túl rózsás a helyzet folyamatosan kellett a vizet tüdőjéről leszívni. Ez a folyamat olyannyira megviselte betegünket, hogy úgy tűnt a csatát elveszti. Ám mikor kezelőorvosa a szokásos napi vizsgálatok alkalmával kivette a csöveket, mintha újjá éledt volna az akkor már fal fehér nénikénk.
Hihetetlen változás következett be felfogásában, és ereje teljébe tett egy rövid sétát a folyosó végéig és vissza a kórterembe.
Mindenképp döntő pillanat volt ez számára és számunkra is.
Pontosan már nem emlékszem mennyi ideig feküdt még bent a kórházban, de egy hónapnál biztosan tovább.
Végül csak elérkezett az időpont, amiről az utóbbi időben már csak álmodozott, kézhez kapta zárójelentését és végre valahára saját ágyában tölthette éjszakáját.
Az igazi csata még csak most kezdődött el, mert meg kellett tanulni együtt élni állapotával, ami valljuk be egy magunk fajta egyszerű embernek felfoghatatlan és teli van kérdésekkel.
A hazatérést követő döntő időszakról és annak nehézségeiről egy következő bejegyzésben fogok beszámolni, mindazok mellett, hogy megemlítem miként élte meg a közvetlen család a betegség következményeit.
